BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS

A FŐVÁROS és VIDÉKE ZSIDÓ EMLÉKEZETE

A város zsidósága 1944 előtt

Az 1873- ban egyesített főváros három ősi városrészének (Buda, Pest, Óbuda) zsidósága más és más történeti utat járt be.

Budára a városalapító IV. Béla király (1235– 1270) telepítette a zsidókat 1245 és 1250 között. 1251 decemberében kiváltságlevelet adományozott a zsidóknak, amelyben királyi oltalom alá helyezte őket, széles körű belső autonómiát biztosítva a közösségének. Személyük és vagyonuk királyi tulajdon volt, adójukat egyenesen a királynak fizették. Az utolsó Árpád- házi király, III. András (1290–1301) a királyi védelmet megerősítette. Anjou Károly Róbert (1308–1342) is igényt tartott a zsidók gazdasági szolgálataira, ám fia, I. (Nagy) Lajos (1342–1382), vallási buzgalmában, 1360- ban kikergette őket az országból, így Budáról is. Akkor derült ki, hogy a zsidók kereskedelemben, pénzügyekben játszott szerepe nélkülözhetetlen. 1364-ben Nagy Lajos belátta tévedését, és az elűzötteket visszatelepítette az országba. Budán is újjáéledt a zsidó közösség, igaz, elhagyott házaikat nem foglalhatták újra el, ezeket ugyanis Nagy Lajos magyar főuraknak adományozta. A király 1371- ben országos zsidóbírót (iudex Judeorum totius Regni) nevezett ki, a tisztséget egy magas rangú udvari ember (tárnokmester vagy nádor) töltötte be. Ezzel Nagy Lajos közvetlen ellenőrzés és bizonyos védelem alá helyezte a zsidó közösséget, amely belső autonómiáját ugyanakkor megőrizhette.

 Az erősödő budai polgárság a 14–15. század fordulóján kereskedelmi konkurenciát látott a zsidóságban, ennek megfelelően abban az időszakban a városban nem egy zsidóellenes fellépésre került sor. Az állandó pénzzavarral küzdő Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) gyakran keményen megzsarolta a zsidókat, tevékenységi köreiket erősen korlátozta, ám meg is védelmezte őket, ha anyagi érdekei úgy kívánták.

Hunyadi Mátyás (1458–1490) az 1470- es években létrehozta a zsidó prefektus (praefectus Judeorum) intézményét. Ellentétben a zsidóbíróval, a prefektus a zsidó közösség tagja volt, és mint országos hatáskörű, udvari, királyi tisztségviselő képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő adók beszedését. A prefektúra élére a budai Mendel (Mandl) Jakab került, ettől fogva a tisztség – egészen a török megszállásig – a Mendel család kezében maradt. A budai zsidóság lélekszáma abban az időben ötszáz fő körül mozgott, adójuk az egész város adójának a felét tette ki. A 16. század elején jelentős karriert futott be a királyi udvarnál egy Spanyolországból menekült zsidó, aki Budán telepedett le, megkeresztelkedett, és Szerencsés (Fortunatus) Imre néven II. Lajos király (1516–1526) alkincstárnoka lett.

 A középkori magyar állam alkonyán, az 1526- os mohácsi csata után a győztes oszmán seregek Budán szinte csak a zsidókat találták, mivel a keresztény lakosság túlnyomó része elmenekült. Szulejmán szultán a budai zsidókat birodalmának belsejébe deportálta. A Konstantinápolyba, Szófiába, Szalonikibe és Palesztinába került zsidók sokáig számon tartották családjaik budai eredetét. 1541- től, azaz a török adminisztráció budai berendezkedésétől kezdve a zsidók ismét megjelentek a városban. A század végén az öt- hatszáz főt számláló zsidóság Buda lakosságának 4- 5 százalékát tette ki. A belső autonómiával, szabad iparűzési, kereskedelmi jogokkal és vallásgyakorlati lehetőségekkel rendelkező zsidóság a török fennhatóság alatt élő Budán virágzott. Nem csoda tehát, hogy amikor a keresztény seregek 1686- ban a várost véres ostrommal visszafoglalták, a zsidók keményen küzdöttek a törökök oldalán. A betörő keresztény koalíciós csapatok a védőkkel együtt legtöbbjüket le is mészárolták, s az életben maradottakat rabszolgasorba vetették. A 18. században a zsidók újra megtelepedtek Budán, ám 1746-ban a Habsburg Mária Terézia (1740–1780) ismét kitiltotta őket a városból, ahová a zsidókat csak fia, II. József (1780–1790) parancsszavára, 1783- ben engedték vissza. Az országot hét mérföldes léptekkel modernizálni igyekvő II. József, a „kalapos király” 1783- as rendeletében engedélyezte a zsidók számára az addig általában tiltott földművelést, egyes elzárt kereskedelmi és ipari foglalkozásokat, és megnyitotta előttük a városok nagy részét, így Budát is. A 18–19. század fordulóján a budai zsidóság – amely a középkorban és a kora újkorban a térség egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb zsidó közössége volt – jelentősége háttérbe szorult.

A zsidóság jelenléte a későbbi Óbuda területén már a római korban kimutatható volt. A 14–15. században közösségük virágzásnak indult, a török hódítással azonban eltűntek Óbudáról, és csak a 18. század elején tértek vissza. Míg Budán királyi privilégium alapján telepedtek le a zsidók, az óbudaiak a nagybirtok védelme alatt fejlődő közösség tipikus példájaként szolgálhatnak. Az óbudai Zichy- birtokra főleg cseh és morva zsidók telepedtek le. Létszámuk a 18. század második felében majdnem kétezer főre rúgott. A 19. század folyamán a zsidó vállalkozók (Goldbergerek, Spitzerek, Freudigerek) Óbudát textilipari központtá fejlesztették.

Pest városa egészen a 18. század második feléig sikerrel akadályozta a zsidók betelepülését. A polgárok ellenállását II. József hatalmi szóval törte meg. A század végén a főleg Óbudáról áttelepülő pesti zsidók létszáma már az ezer főt is elérte. A pesti zsidóság többsége támogatta az 1848–49- es forradalmat és szabadságharcot, annak ellenére, hogy 1848 áprilisában a városban komoly zsidóellenes zavargás tört ki (ezt a magyar kormány fojtotta el), és az országgyűlés csak a forradalom legvégén, 1849 nyarán mondta ki a zsidók egyenjogúsítását. A pesti zsidók anyagi és véráldozatot is hoztak a szabadságharcért: a forradalom vezére, Kossuth Lajos felhívására 1848 májusában még tórapajzsaik ezüstjét is átadták a nemesfémhiánnyal küzdő kormányzatnak. Nem csoda, hogy amikor a szabadságharc leverése után a megtorlást irányító osztrák császári tábornok, Haynau táborszernagy 11 város zsidóira külön, kollektív pénzbüntetést is kiszabott a „lázadásban” való aktív részvételért, Pest és Óbuda zsidóit is kötelezték a sarc megfizetésére. A beszedett összegeket később Ferenc József császár és király (1848–1916) oktatási célokra visszaadta a magyar zsidóságnak. Ebből jött létre a később európai hírre szert tett Országos Rabbiképző Intézet Budapesten.

A három városrészt 1873- ban egyesítették. Az új főváros, Budapest robbanásszerű fejlődésnek indult, az ország modernizációjának központjává vált. Gyárak, üzemek nőttek ki a földből, lendületet kapott az iparosítás, óriási tempóban épült ki a vasúthálózat, kialakult a korszerű bankrendszer. Ebben a hatalmas változásban a zsidóság egyes csoportjai, mobil elemei jelentős szerepet játszottak, hiszen rendelkeztek mindazzal a vállalkozási kedvvel, gazdasági tapasztalattal és tőkével, amellyel a magyar földbirtokos nemesség nem. Így a modernizáció és a kapitalizálódás fő motorjává – a német polgárság mellett – a zsidóság lépett elő, nagyiparosok és nagytőkések tucatjai kerültek ki soraikból. Vállalkozói dinamizmusával több család alig két generáció alatt a semmiből építette fel európai hírű ipari birodalmát, amelyek központja általában Budapest vagy annak közvetlen környezete volt. A főváros katalizátora volt az asszimilációs folyamatoknak is, erős volt a neológia, nem egy budapesti zsidó ki is keresztelkedett, bár ez nem volt tömeges jelenség. A budapesti asszimiláció mértékét jelzi, hogy 1941- ben 184 453 izraelita vallású budapesti közül mindössze 408 vallotta anyanyelvének a jiddist. Az asszimilálódó, kultúrájukban, anyanyelvükben, identitásukban is magyarrá váló zsidók hatalmas szerepet játszottak a modern Budapest szellemi és építészeti arculatának kialakításában.

 Az izraelita vallású budapestiek lélekszáma és a lakosságban elfoglalt arányszáma 1880 és 1920 között növekedett (70879- ről 215512- re, azaz 19,7 százalékról 23,2 százalékra), majd 1941- ig csökkent (184453- ra, azaz 15,8 százalékra). Ennek oka többek között az elvándorlásban és a kikeresztelkedésekben keresendő.

 A két világháború közötti Budapest zsidósága kulturálisan és egzisztenciálisan heterogén képet mutatott. A neológia és ortodoxia – ha nem is egyenlő mértékben – egyaránt jelen volt a fővárosban, több tízezer keresztény vallású, ám később a zsidótörvények hatálya alá eső zsidó is élt Budapesten (1941- ben 37931). A legfelsőbb politikai körökkel is jó kapcsolatokat ápoló, dúsgazdag iparoscsaládok Andrássy úti és rózsadombi fényűző villái, az Újlipótvárosban élő szellemi szabadfoglalkozású elit tágas polgárlakásai, a kistisztviselők és a kisiparosok erzsébet- és terézvárosi, körfolyosós házakban meghúzódó szerény hajlékai és a Külső- Józsefvárosban élő piacosok lepusztult szobái jelezték, hogy Budapest hányféle zsidónak hányféle otthont nyújt.

 A fővárosban számtalan zsidó oktatási, szociális, egészségügyi és vallási intézmény működött. Több tucat zsinagógája, imaháza és imaterme közül kiemelkedik a Dohány utcai neológ (1859), a Rumbach Sebestyén utcai status quo ante (1872) és a Kazinczy utcai ortodox (1913) templom. 1877- től a mai napig Budapesten működik a neológ rabbiképzés központja, az Országos Rabbiképző Intézet. Budapest székesfőváros önkormányzatának politikai összetétele nem tükrözte az országos erőviszonyokat, mivel a liberális és a baloldali pártok itt sikeresebben szerepeltek a két világháború közötti négy választáson, mint az országos megmérettetéseken. 1925- ben a liberálisok és a szociáldemokraták 54,4 százalékos többséget is szereztek, és a kormányzat csak adminisztratív eszközökkel tudta megakadályozni, hogy ne vegyék át a város vezetését. Ennek megfelelően a városatyák soraiban szép számmal voltak zsidók is. Ezt az állapotot az 1941:XIX. tc. szüntette meg. Ez a zsidónak minősülő székesfővárosi kerületi választmányi tagok megbízatását akkor is megsemmisítette, amennyiben az adott tag az 1939:IV. tc. (második zsidótörvény) mentesítési paragrafusai értelmében egyébként kikerült a zsidótörvény hatálya alól. A jogszabály ezenkívül az izraelita hitfelekezet mint egyház képviseletét is megszüntette. A törvény nyomán 34 közgyűlési és 24 törvényhatósági bizottsági tagtól vonták meg mandátumát. 1938 és 1944 között elsősorban Budapesten húzták meg magukat azok a zsidó menekültek, akik a Harmadik Birodalomból vagy a nácik által lerohant osztrák, cseh vagy lengyel területekről és Szlovákiából érkeztek az akkor még biztonságos Magyarországra. Számuk 15 ezer körüli volt. Az 1941. nyári deportálás, amelynek során a magyar belügyi hatóságok 16-18 ezer, „rendezetlen állampolgárságú” zsidót szállítottak hadműveleti területre, ahol SS- alakulatok Kamenyec- Podolszkijnál lemészárolták őket, Budapestet és környékét sem kerülte el. Az akció során számos menekült zsidót is letartóztattak és deportáltak, Újpestről például több százat.

 1941- ben az 1938- at követő sikeres revíziók következtében megnövekedett területű Magyarországon 825 ezer magyar állampolgár minősült zsidónak. A munkaszolgálat és az előbb említett kamenyec- podolszkiji deportálás következtében 1944- ig közülük több tízezren vesztették életüket, így a német megszállás előestéjén 760- 780 ezer magyar állampolgár esett a zsidótörvények hatálya alá. A legnagyobb „közösség” a budapesti volt, a fővárosban (a körülbelül 40 ezer kikeresztelkedettet beleértve) a német megszállás időpontjában, 1944. március 19- én 200-220 ezer zsidó élt. Nagy többségük, több mint 160 ezer ember a neológ Pesti Izraelita Hitközség, a világ akkori egyik legnagyobb és leggazdagabb zsidó közösségének a kötelékébe tartozott. Az 1280 alkalmazottat foglalkoztató, 3 elemi és 4 középiskolát, 40 egyesületet, 88 alapítványt működtető hitközség 740 ágyas kórházhálózat és más szociális intézmények (vakok intézete, süketnémák intézete, idősek otthona, árvaházak) fenntartása mellett az ország legnagyobb Chevra Kadisáját is irányította. Élén Stern Samu udvari tanácsos, bankár állt.

  • 1280 alkalmazottat foglalkoztató,
  • 3 elemi iskola
  • 4 középiskolát,
  • 40 egyesületet,
  • 88 alapítványt működtető hitközség
  • 740 ágyas kórházhálózat 
  • vakok intézete,
  • süketnémák intézete,
  • idősek otthona,
  • árvaházak fenntartása 
  • Chevra Kadisáját  in.

Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 807-889, Vági Zoltán Végsô István

Bejelentkező űrlap

>> Címlap Történelem A város zsidósága 1944 előtt